„Mather a vécékagyló és a fürdőkád közötti szűk helyen állt, és arra gondolt: itt állt Anne tegnap. Érthetetlen! Annyira nem illett hozzá ez a helyzet. Hat hónap óta jegyesek voltak: lehetetlen, hogy ennyi ideig színészkedni tudott volna. Eszébe jutott az autóbuszútjuk azon az estén, a lány hangja, amint halkan dúdolja a dalt a hóvirágról. Előzőleg kétszer ültek végig egy filmet, mert ahhoz nem volt elég pénze, hogy Anne-t vacsorára meghívja. A mozigép kemény, lélektelen hangja a végtelenségig ismételte a bárgyú közhelyeket: »Nahát, maga egy remek nő!«, »Jópofa, mi?« Már szédültek az unalomtól, de Anne nem panaszkodott, és nem neheztelt. Tisztességes és őszinte volt, erre meg mert volna esküdni.
A másik lehetőség oly borzalmas volt, hogy arra egyáltalán gondolni sem mert. Ravénről minden feltehető volt. - Raven itt volt - hallotta a saját, ellentmondást nem tűrő hangját. - Revolverrel idekény-szerítette a lányt. Be akarta zárni vagy talán agyonlőni. És akkor hangokat hallott. A bankjegyeket odaadta a lánynak, és megparancsolta neki, hogy rázza le azokat az alakokat. Ha elárulja, lelövi. Az ördögbe is, ez egészen világos!"
|
